A láthatatlan kiállítás

2+

Már gyerekként is nagyon érdekelt fotózás, és annak is a legizgalmasabb része a filmelőhívás. Nem véletlen, hogy életem jelentős részét fotólaborokban töltöttem idáig is. Az más kérdés, hogy közben technika fejlődésének köszönhetően, ebből az élményből szinte nem maradt semmi.

A sötétkamrák világa, a 8-15 percek hobbiszinten, de ipari mennyiségben történő előhívások sokszor 1-2 óra munka vak sötétségben. Ez mindig is kérdéseket vetett fel a más területen dolgozó emberekben. Azért valljuk be, sötétben dolgozni nem éppen ideális.

Feleségemmel és a két fiammal elmentünk “megnézni” a Láthatatlan kiállítást . Némi feszültséget éreztem magamban, valami olyasmit, mint amikor az ember valami ismeretlen feladatra készül. Felkészítettek bennünket, tényleg sötét lesz és a kezünket magunk elé helyezve tudunk majd érzékelni előttünk lévő tárgyakat, embereket. Egy látó ember a végsőkig reménykedik, hogy azért valamit csak fog látni, csak lesz valami tárgy, ami önálló fénnyel fog majd pislákolni.

Nem volt.

Sötét volt, nagyon sötét, vaksötét.

Kifejezetten dezsavű érzésem volt. Persze, nem is olyan régen 10-12 éve még én is ugyanilyen sötétben dolgoztam.

Remek, otthon vagyok.

Szabolcs tárlatvezetőnk -aki születésétől kezdve vak- végigkérdezte a csapatot, kit hogy hívnak és és kihez tartozik. Közben elmesélte, hogy miként éli napjait és a jogi diploma megszerzésével (!) azért neki is könnyebb. Miközben egyre élvezetesebb történeteket, helyzeteket mesélt, pontosan tudta melyikőnk éppen hol jár a teljes sötétségben.

Én már nem annyira.

Kezdeti önbizalmam vészesen fogyott és kellett foglalkoznom azzal, hogy esetleg megbotlom és ráeshetek valamire, vagy csak nemes egyszerűséggel nekigyalogolok egy fának.

Szabolcs végigvezetett minket egy háztáji gazdaságon, bemutatta milyen közlekedni a városban, ami -személyes véleményem- maga az öngyilkosság egy vak ember számára.

“vak vagy, nem látsz a szemedtől!”

…mindjárt nem is olyan vicces.

Betértünk egy múzeumba, ahol szobrokat próbáltunk felismerni Atlas és Buddha jellegzetes formája segített . Aztán hazatértünk és felfedeztük az előszobát , konyhát, a nappalit. Közben Szabolcsot elhívta a kötelesség, és új vezetőnk lett, Rozi.
Rozit nem láttuk, hiszen sötétben csatlakozott hozzánk kellemes hangú hölgy, akinek 2 gyermeke van és 22 évesen vesztette el a látását. Rozit elképzeltük valamilyennek, talán barna rövid hajúnak….

Rozi elkísért minket a láthatatlan büfébe, és az ott dolgozó büféssel pillanatok alatt kiszolgált minket. Beszélgettünk és valahol legbelül egyre több kérdés vetődik fel, egyre több és több. Lassan felfogtuk, hogy Szabolcs és Rozi “nekünk” látóknak akar megfelelni akkor, amikor nem felemás zoknit vagy egymással nem harmonizáló inget, nadrágot vesz fel, vagy csak azt mondja, “láttátok a Vaklármát ?” !

Véget ért a kiállítás. Rozi felhívja a figyelmünket a három függöny után lassan fogja kinyitni az ajtót, hogy szemünk hozzászokjon a fényhez.

Elköszöntünk, majd ő visszament a sötétségbe.

© 2011 – 2018, karesz. Minden jog fenntartva.